MI A DEPRESSZIÓ?

Roskatag, görnyedt a tartása, mintha évekkel öregebb lenne a koránál. Az arca petyhüdt, vonásai elmosódottak, vagy épp ellenkezőleg, az arca gyűrött, barázdáltabbá vált. A tekintete tompa fényű, zavaros. Mozgása lelassult vagy kapkodó. Tagjai merevek. Lépte apró. Nehezen mozdul.

Félrehúzódik, kivonja, magát az események sodrából. Nem szívesen beszél. Keresi a szavakat. Röviden szól, inkább hallgat. A kérdésekre bizonytalanul válaszol. Nehezen dönt, mint, aki nem tudja mit akar, mire lenne szüksége: mit inna, mit enne, hova menne, mit tenne.

Érthetetlen ez az állapot. Legszívesebben rákiáltanánk: szedje össze magát! Az élet apró feladatait csak akarni kell, odafigyelni, dönteni és megtenni. Felvenni a telefont, megkérdezni, elmenni, elintézi, beágyazni, elmosni, eltörölni – egyszerű dolgok ezek, egy gyerek is meg tudná csinálni. Talán az a baj, hogy felborult az életrendje: túl sokat alszik (vagy alig alszik), túl sokat eszik (vagy alig eszik), nem mozog eleget, csak ül, fekszik, esetleg sokat dohányzik vagy iszik!

Segíteni szeretnénk, meghallgatjuk a végeérhetetlen panaszfolyamot, vagy kérdezgetve bontogatjuk zárkózott némaságát. Szeretnénk érzékeltetni, hogy szeretjük, sokra tartjuk, látjuk a kiutat: sem a múlt, sem a jövő nem olyan sötét, mint ahogy gondolja, csak egy kicsit másképp kéne.............
De minden hiába. Nem enged közel magához, nem lát, érez, gondolkodik reálisan, a szenvedéséből ki nem mozdítható. Úgy érezzük, elszívja az erőnket, dühőssé tesz, mert olyan, mintha szándékosan így akarna maradni.

Annak is érthetetlen ez az állapot, aki megéli: mintha minden más lenne, mint korábban, amikor jól mentek a dolgai. Az értelem nem talál rá magyarázatot, hogy miért nem működik belül minden a szokott módon. „Miért nem tudok figyelni, miért nehéz gondolkodni, miért nem tudom eldönteni, hogy vásárláskor melyik fogkrémet tegyem a kosaramba, tejet igyak vagy teát, melyik ruhát vegyem fel, és mit válaszoljak a feltett kérdésekre. Reggel miért szeretnék örökre ágyban maradni, mi ez a kínzó, nyomasztó ürességérzés, miért nem érdekel semmi, miért is lenne jobb mindig csak sírni, vagy egyáltalán ezt az egész életet abbahagyni?”

Ez a közérzet olyan érthetetlen, annyira megmagyarázhatatlan, hogy a korábban megszokott készségek nincsenek meg, nem elérhetők, hogy maga a depresszióban lévő emberek többsége is azt gondolja, hogy ez csak lustaság. Mindjárt összeszedi magát, mint mindenki más, és teszi a dolgát, mint korábban. Az állapota szégyellni való gyengeség, amin neki kellene egyedül úrrá lennie, ahhoz, hogy újra tükörbe nézhessen. Ez néha sikerül, azonban többnyire nem. Ha tartósan fennáll, további érvekkel szolgál ahhoz, hogy silánynak, a többi, „normális” embertől különbözőnek tartsa önmagát.

Pedig a depresszió nem gyengeség, nem jellemhiba, hanem nagyon fontos jelentőséggel teli állapot.

Szándékosan nem használtam a betegség meghatározást, annak ellenére, hogy sok esetben (nem mindegyikben) az állapot javítására gyógyszeres segítséget is javaslunk. A köztudatban a betegség a test, esetleg a lélek működésének zavara, amit az orvos, vagy más gyógyító szakember tud helyreigazítani.
Meggyőződésem, hogy ez az elképzelés téves.

A depresszió kialakulásának oka és értelme van. Természetesen, mivel a lelkünk, mint egész személyiségünk, a testünkhöz kötötten működik, a kialakulásában testi kondícióink is közrejátszanak. Van, aki egész életét nagyon aktívan, gyakran kissé fennhangoltan, nyüzsögve éli le. Az ilyen alkatú ember a megrázkódtatásait is cselekvő módon dolgozza fel, alig lassítja le az életritmusát, a figyelmét többnyire önmagán kívülre helyezi.
Másoknak inkább befele figyelő, sok csendet igénylő, fáradékony természetük van. Gyakori, hogy a kétféle hangulat váltja egymást. Ezek a személyiségjegyek, illetve az ezekre való hajlam általában a fogantatáskor determinált.

Azonban az élettörténetünk minden érzelmi behatása – különösen a magzati és kora gyermekkori hatások, amelyek a még nagyon képlékeny lélekben mély nyomot hagynak – a tudatunk által nem kontrollált módon befolyásoló tényezők. A meglévő hajlamot – és most maradjunk csak a depressziónál – bizonyos helyzetekben a szélsőség irányába eltolják, úgy, hogy a szervezet és a lélek egyensúlyt visszaállító törekvései kudarcot vallanak. Így jön létre egy-egy trauma hatására túl mély vagy túl hosszan tartó depressziós állapot.

Ahhoz, hogy megértsük, mi lehet a depresszió „értelme” vizsgájuk meg, amikor kialakulását természetesnek, az élet velejárójának tartjuk. A gyászoló ember sötét hangulatán, szomorúságán, múltba néző figyelmén senki sem ütközik meg. Sőt a múltban – amikor még szigorú szabályok írták elő a nagy életesemények átélésekor kötelező viselkedést – a rítusok külsődlegesen is jelezték a közösség számára a gyászolók „más” állapotát. Fekete ruhát kellett hordaniuk, a sirató asszonyok segítettek sírni, a család és a barátok összegyűltek az eltávozottról beszélgetni, élete kisebb nagyobb eseményeit felemlegetni. A gyász első napjaiban a szomszédok, rokonok kiszolgálták, ápolták a közeli hozzátartozókat, mint a betegeket. A temetés után fél évig csöndesen befele fordulva kellett élni, és egy évig nem illett vidáman ünnepelni. A szokások jól alkalmazkodtak a veszteséget elszenvedő ember lelki állapotához, és kielégítették lelki szükségleteit. A halál nem csak a szeretett személyt ragadta el, hanem belőle is elvitt egy részt, fájó sebet hagyva maga után.

Mindazok az „énrészek”: emlékek, szokások, gondolatok, fantáziák és remények, amelyek az elhunythoz kapcsolódtak, végérvényesen lezárulnak, a múlthoz tartoznak. Az életet nem lehet ezzel a megcsonkított Énnel ugyanúgy élni tovább, mintha mi sem történt volna. Be kell gyógyítani a sebet, újra kell alkotni az Ént a megváltozott körülményekhez igazítva. Ezt a folyamatot szolgálja a depresszió. Befele fordítja a figyelmet, megszűnik a külső események fontossága. Ezért nehéz a munkára koncentrálni, elvész a könyvek, tv-műsorok iránti érdeklődés. A múlt képei jönnek elő és forognak a elmében mindig újra meg újra kezdetben fájón, majd egyre tompultabban. Szomorúság, harag, önvád, gyötrő álmok, kétségek, a mi lett volna ha... irreális képzelgései töltik be a gyászoló ember nappalait és éjszakáit. Most már a pszichológia tudományosan is megmagyarázza azt, amit a történelmi ember ösztönösen megérzett, hogy erre a szenvedésre szükség van a felépüléshez. Nem megkerülhető. Ezáltal jöhet létre a változás teljes elfogadása, a fejlődés, az előbbre jutás a gyermeki függő állapotból az érett személyiség belső szabadsága felé.

De mi az értelme a depressziónak, ha a haláltól teljesen függetlenül lép fel, sőt gyakran egy viszonylag nyugalmasabb életszakaszban? És azok is szenvedhetnek tőle, akiket körbevesznek a családtagjai, barátai, látszólag jólétben élnek és biztonságban? Úgy tűnik, mintha az, akit a sors sújt, állná a sarat, mások pedig csak nyavalyognak. Sok depresszióban szenvedő ember elmondja, hogy amikor a veszteség érte, akkor volt ereje, most nem érti, hogy mi történik vele.

Igen, sajnos mélyen gyökerezik a köztudatban, hogy, aki nem gyászol, nem sír, változatlanul teszi a dolgát, az erős ember. Ez becsülendő teljesítmény, ezt várjuk el magunktól, vagy ezt kívánja az élethelyzet, mert mást kell szolgálnunk, pl. egy új gyermek születik, vagy egy új kapcsolat. Nem kap időt, teret a gyász a lelkünkben, a seb mélyen bent marad a tudattalanban. És egyszer csak valamiért, mert valami előhívja, vagy mert az élethelyzet megengedi, lehet hogy csak húsz év múlva, vagy az életünk végén, de felszínre tör.

Nem csak a halottainkat kell elgyászolnunk, hanem minden veszteségünket: az elhagyott otthonunkat, az elvesztett munkahelyünket, a gyerekkorunkat, a meghiúsult gyermekkori reményeinket, ki nem elégített vágyainkat. A depresszió rákényszerít, hogy megálljunk az életünkben, visszanézzünk és értékeljük. Érezzük át a korábbi fájdalmainkat, önvádjainkat és haragjainkat, hogy az azóta megszerzett tapasztalataink birtokában meg tudjuk érteni, el tudjuk fogadni önmagunkat és a nekünk fájdalmat okozókat egyaránt. Ebben a feldolgozó munkában tud segítséget nyújtani a pszichoterápia.

Tehát a depresszív tünetegyüttes egy fontos jelzés: STOP, megállj! Most ne dönts, ne akarj, befele figyelj! Nézz vissza az útra, amit eddig megtettél, innen „fentről”, talán jobban meg tudod ítélni, hogy hol állsz, ki is vagy, merre kell tovább menned. Ha jól dolgozol, kitisztul a „köd” és tudni fogod, hogy merre tovább, és lesz is kedved és erőd hozzá!

Mi a szerepe ebben a folyamatban a gyógyszernek? Kevés, de néha elengedhetetlen. Ez érthetővé válik, ha visszatérünk két korábbi állításunkhoz. Az egyik a lelki és a testi folyamatok egysége. A hangulatunk, az akaratunk ereje, a motiváltságunk, az érzelmeink minősége és intenzitása és a többi fontos mentális funkciónk mind leképeződik a testünk anyagi alkotóinak összetételében, működésében, adott esetben az idegrendszer szerotonin-noradrenalin-dopamin szintjében. Ezekre hatást gyakorolhatunk nem anyagi impulzusokkal is pl.: mozgás, zene, szerelem, stb. Azonban, ha egy bizonyos szint alá kerülnek, már saját bénultságunk és tompaságunk a gátja annak, hogy „természetes” úton töltsük fel a raktárainkat. „Túl mélyre” kerültünk, belső erőink innen nem, vagy csak nagyon lassan tudnának „felhozni”. Sok esetben a nagyon erős szorongás emészti fel a folyamatosan termelődő hormonokat. Olyan ez, mintha egy lyukas csónakban ülnénk, amit nem tudunk előre hajtani, mert a kannát fogjuk, amivel merjük ki a vizet, hogy el ne süllyedjünk, nem az evezőt. Ilyenkor kell a gyógyszer, hogy egyáltalán képesek legyünk a lelki munkára. És néha jól jön még valaki, aki független, figyel és „világít”.